TELEPÜLÉSSZERKEZET
A borvidék településeinek közös jellemzője, hogy az Északi-Középhegység részét alkotó Eperjes-Tokaji hegylánc és az Alföld találkozásánál fekszenek, mintegy gyöngysorként fűződve fel a Tokajnál kettéágazó, de mindkét irányban Kassa—Bártfa felé tartó egykori kereskedelmi útvonalra. Az egyik (hagyományos) útvonal Tokajtól Tarcalon, Mádon, Abaújszántón, Vizsolyon, Göncön keresztül a Hernád bal partján vezet Kassára, Bártfára, majd onnan Lengyelországba. A másik „via strata", azaz országút Tokajtól Bodrogkeresztúron, Olaszliszkán, Sárospatakon át vezet Sátoraljaújhelyig, és az Észak-Zemplénben csatlakozik be a kassai útba.
Ez a földrajzi helyzet igen korán az árucsere fórumaivá tette e településeket, amit az is tanúsít, hogy többségük nem csak országos vásárokat tarthatott az uralkodóktól nyert privilégiumok alapján, de hetipiacokat is, ahol rendszeresen cserélődhettek a környező, eltérő karakterű tájak termékei. A XVIII. század végéig csak Tolcsva és Mád nem szerzett vásártartási privilégiumot, illetve nem élt ezekkel, Abaújszántó évente három, a többiek általában évente négy, Bodrogkeresztúr és Tokaj hat országos vásárt tarthatott. Hetipiac Mádon és Tolcsván is volt.
Amíg a kereskedelmi út közelsége a települések létrejöttét tette lehetővé, addig a domborzati viszonyok a települések képét, szerkezetét befolyásolták döntő módon. E mezővárosok eredetileg (a középkortól) mind ún. utcás, egyszerű felépítésű települések voltak, de utcahálózatuk a XVII. század végére halmazszerűen besűrűsödött. Vannak források, amelyek például Mád esetében ún. szeres településképi előzményt feltételeznek - az északi falurész utcahálózata alapján -, de az esetek többségében a középkori eredetű templomok elhelyezkedése döntő e kérdésben. Ahol e templomok állnak, ott lehetett az eredeti, ősi településmag. A török dúlás előtt jóval több település volt a borvidéken, amelyek közül sokra ma már legfeljebb dűlőnevek emlékeztetnek. Ilyen, a XIII. század első feléből származó írásos emlék által megörökített település volt Erdőbénye közelében Magita, illetve Meszes.
A középkori (egy)utcás településeket más néven szalagtelkes falvaknak hívjuk, amelyekben az egymás mellett fekvő keskeny, szalag alakú telkek hosszanti oldalukkal érintkeznek. A hosszú telkeknek az utca felőli végében helyezkednek el a lakóházak, mögöttük az állatokat kiszolgáló épületek, majd a veteményeskert, gyümölcsöskert, szőlő és végül a legelő vagy az erdő. Gyakran egymás mögött több lakóépület is épült, de általában inkább hosszában osztották ketté a telkeket, így azok egyre keskenyebbek lettek, míg az utcafronti szélesség el nem érte a legkisebb használható méretet. Ekkor, mivel a főutca „megtelt”, azzal párhuzamosan új utcá(ka)t nyitottak. Így alakultak ki a többutcás települések. Ez a folyamat zajlott le a hegyaljai mezővárosokban is, ahol a főutca jellemzően országos főút, vagy egy völgy alján futó, patakot követő út volt.
Közvetlenül az országútra épült település volt többek között Tarcal, Tállya, Bodrogkeresztúr, Olaszliszka és Abaújszántó. Eredetileg bizonyára egyutcás faluként jött létre a hegyek közötti (patakkal bíró) völgybe települt Mád, Erdőbénye és Tolcsva. Utóbbi kettő néhány kilométerre az országúttól fekszik, és dűlőúttal kapcsolódik a Tokaj és Sátoraljaújhely között futó országúthoz.
A Bodrog közelsége közvetlenül formálta Bodrogkeresztúr képét, míg közvetve, a rév közelségével Tokajét is. Abaújszántó, Tarcal, Tokaj, Bodrogkeresztúr, de Szerencs is egyik irányba, a síkság felé nyitott, tipikusan hegyoldali fekvésű település.
Rátka, Hercegkút vagy Golop történeti településmagja megmaradt az eredeti, „egyutcás” topográfiai modellnél. Természetesen nem minden település sorolható egyértelműen egyik vagy másik kategóriába, de leginkább a fenti szempontok alapján csoportosíthatók, ha részletes tárgyalásukra kerül sor.
A borvidék településeinek általánosan megfogalmazható, közös jellemzője, hogy a belterületeiken kívül nem volt jelentős építkezés, azaz a belterület és a külterület képe gyökeresen eltér egymástól. E kettősség kialakulásában fontosabb tényező lehetett a korai (vallon és olasz) telepesek által hozott városias kultúra. Természetesen valamennyire lakták a külső területeket, különösen a régi időkben, de semmiképpen sem volt olyan meghatározó, a határban, esetünkben a szőlőben való építkezés, mint mondjuk a Balaton-felvidéken (bár a XX. század közepéig ott is jóval gyérebb volt a déli hegyoldalak beépítettsége). Elvétve található volt egy-két tanyaszerű, félig lakó-, félig gazdasági épület, vagy a török dúlás előtti időkre emlékeztető falumaradvány néhány házzal, de ezek mára szinte kivétel nélkül eltűntek. Maradt néhány nemesi, vagy szakrális hátterű építmény, mint a tolcsvai Waldbott-kastély a Kincsem-dűlőben, vagy a tarcali Szent Teréz-kápolna. A XX. század második felében pedig megindult a hétvégi házas beépítés néhány frekventált hegyoldalban. A tájhasználat (szőlőtermesztés) miatt jellemző kőgátak, kőbástyák, támfalak a határ egyedüli jellegadó épített szerkezetei, a kőkeresztek és a régi országutak korántsem mérnökies boltozott, támpilléres kőhídjai mellett.
Erre az elkülönülésre természetes magyarázat lehetett a védelmi funkció fontossága, de ennek némileg ellentmond, hogy kerített település a források szerint egyedül Tállya, illetve korábban Sárospatak volt. A védelem elsődleges helyszínei, a várak a településektől tisztes távolságra épültek.
A városias jelleg itt fellelhető sajátos formája volt a mezőváros, amelynek kialakulásához nyilván nagy mértékben hozzájárult a bortermelés felvirágzása, illetve a kereskedelem is. A korábbi falvak e sajátos városiasodására, a legerősebb hatást a gazdag felvidéki városok gyakorolták, mintát szolgáltatva az építészeti arculathoz, de még a településszerkezethez is. Nem véletlen, hogy a legfontosabb települések központja ún. kassai típusú, ahol általában három, végeiken összeérő, egymás melletti utca adja a jellemzően átmenő jellegű településmagot. A templomok központi elhelyezkedésűek, néhol körüljárhatóak, mivel a főutca meglehetősen széles, akár térnek is nevezhető, ahol piacok, vásárok is tarthatók voltak.
Értelemszerűen a főutca volt a település legrégibb része, így itt állnak a legfontosabb és feltételezhetően a legrégebbi épületek. A régiségben komoly határvonalat jelentettek a XVIII-XIX. századi tűzvészek, amelyek szinte semelyik település történeti magját nem kímélték, így az épületek többségének legfeljebb az alapja, esetleg néhány részlete lehet ennél korábbi. Ugyanakkor a legrégebbi házak nem feltétlenül a legrangosabbak, de alapjuk szinte kivétel nélkül az egytraktusos, ún. háromosztatú magyar ház.
A főutcák legfontosabb épületei ma az egykori birtokosok kúriaépületei, a jelentős közintézmények (mint a polgármesteri hivatal és az iskola), illetve a gazdálkodás, kereskedés, vendéglátás főbb épületei (takarékpénztárak, fogadók, borkereskedők házai).
A települések rangjának és ezzel együtt népességének növekedésével a telkek törvényszerűen aprózódtak, a főutca lassan zártsorúvá vált. Az utcavonalra épült, arra merőleges gerincű egytraktusos hosszúházakat először hátrafelé bővítették lakó- és gazdasági helyiségekkel, majd az idők során az utcafronton egy oldalsó, gyakran utca felől megközelíthető, bolthelyiségnek használt szobával toldották meg. Így elegánsabb szélesebb, reprezentatívabb főhomlokzatú ún. hajlított ház alakult ki. A „háromablakos ház” kifejezést még ma is használják ezen épületek megkülönböztetésére. Ezek már csak egy keskeny kapunyi távolságra voltak egymástól, így a főutcák lassan földszintes, zártsorú településképet kaptak, amit helyenként fésűs beépítésű egytraktusos házak, illetve egyemeletes rangosabb épületek szakítanak meg.
Ahogy a főutca „megtelt”, az itteni hosszú keskeny, hegyre futó telkeket középen megfelezték (valamikor a XVII. század derekán) egy új, a főutcával párhuzamos utat nyitva ott. Erre a gazdasági fellendülés okozta népességnövekedés miatt volt szükség, ami értelemszerűen időben egybeesett a bebírók, az ún. extraneusok nagyobb számban történő megjelenésével. Utóbbiak (szőlő)birtokaik mellett természetesen épületekkel is rendelkeztek a borvidéken, amelyek általában csak ideiglenes szállásként (nyaralóként), illetve szőlőfeldolgozóként, esetleg vincellérházként szolgáltak. Ennek köszönhetően építésükkor egy idealizált házképet valósítottak meg, elsődleges funkciójuk nem a lakhatóság, hanem a reprezentáció és a technológiai, funkcionális megfelelés volt. Így ezek a főutcán találhatóktól némileg eltérő, utcával párhuzamos tömegű, sokablakos, villaszerű házak lettek, amelyek nem futottak mélyen be a telkekre. Nem épültek feltétlenül az utcavonalra és mögöttük gyakran az utcától szeparált, ápolt kert húzódott. Ezen épületek érdekesen elegyedtek az egyszerűbb földművesek utcára merőleges, a településképet döntően meghatározó parasztházaival. Jellemzően itt találhatók a később megjelent felekezetek templomai is (evangélikus, görögkatolikus, zsidó).
Az utcaképet a deszkapalánkok és tömör terméskő kerítésfalak, támfalak, nyári konyhák oromfalai, illetve az utcafronti pincelejáratok tették változatossá. A XX. század elején megjelentek és igen elterjedté váltak a kőpillérek közötti épített kerítéslábazatok, felül klasszikus kovácsoltvas mezőkkel.
A következő, a településmagtól még eggyel kijjebb eső, párhuzamos utcában (ha egyáltalán volt ilyen) laktak az egyszerű kapások, akiknek lakóépületei a legegyszerűbbek voltak. Telkeik keskenyebbek voltak, és szinte minden esetben nagyobb, gyakran a település kialakulását befolyásoló domboldalra felfutó kertben végződtek.
Több helyen előfordult, hogy az újonnan nyitott, főutcával „párhuzamos” utcáknak csak az egyik – jellemzően hegy felőli - oldalát építették be, kerthasználati és domborzati okokból. Így a belterületen nagyméretű belső zöldterületek, gyümölcsös kertek alakultak ki (Erdőbényén, Golopon, Abaújszántón). Ezen utcák völgy felőli oldala gyakran csak a XX. század második felében épült be, az e korra jellemző kockaházakkal (Abaújszántó).
E „párhuzamos” utcák igen érdekes kapcsolatai, kapcsolódási pontjai is megemlítendők. A közlekedési utak lerövidítésére a külső utcákat keskeny közök, ún. futók kötötték össze a főutcával, illetve egymással. E futók lehettek egy-két méter széles gyalogösvények, de akár kocsival is járható utcák, attól függően, hogy hol mekkora részt tudtak lehasítani a szomszédos telkekről. A másik érdekesség a hosszú, összehajló utcák találkozási (vég)pontjai, amelyek helyenként kitüntetett funkciójú helyei voltak a településnek (Abaújszántó), de gyakran inkább esetlegesen kialakult, de érdekes szituációkat mutatnak.
A lakóterületen belül önálló arculattal bírt a kézművesek, iparosok által lakott településrész. Mivel e társadalmi réteg megjelenése nem a gazdagodás oka, hanem következménye volt, így a településen belül sem foglaltak el központi helyet. A telkek itt kicsik és halmazosan települtek, a mezőgazdasági tevékenység hiánya miatt. Az iparosok jellemzően a patakok mellett éltek és dolgoztak a mesterségek többségére jellemző jelentős vízigény okán.
Ejtenünk kell pár szót a pincék sajátos településszerkezeti elhelyezkedéséről is. A borvidéken a szőlő feldolgozása kezdetben nem kötődött pinceépülethez, ún. borházhoz. A pincék java a meredekebb domboldalakba volt vájva, a felszínen csak egy kis építmény, kapuzat jelent meg, a tulajdonképpeni lejáró. Ezek gyakran a lakótelkeken belül voltak, de jellemző a közterületen álló pince-bokrok, utcák kialakulása a település belterületén (Erdőbénye, Mád) vagy annak közvetlenül a határában (Abaújszántó, Hercegkút, Tolcsva) is. Méretük a két-három pincés kis támfalszakaszoktól a több utcát megtöltő pincefalvakig terjedt. Elhelyezkedésük okait a domborzati viszonyokban (azaz a megfelelő meredekségben), illetve a megfelelő állékonyságú alapkőzetben kell keresnünk.
A fent leírt településformáló erők alapvetően a XIX. századig határozták meg az utcarendszer alakulását, az ún. katonai felmérési térképeken látható utcahálózatra még egyértelműen érvényesek a fentiek. Az ezután következő népességnövekedés, a lakásellátottság javítására való törekvés, de leginkább a tervszerűség megjelenése a településfejlesztésben jelentősen átalakította a megnövekedett belterületű egykori mezővárosok képét. Ez azonban szerencsére ritkán érintette a történeti településmagot, jellemzően új területek belterületbe vonásával, új telkek osztásával, az ún „új sorok” építésével enyhítették a lakáshiányt. Ennek következtében azonban a belsőbb, ősi részek fejlődése megállt, a lakosság öregedésnek indult, az épületállomány műszaki állapota romlott, de legalább esztétikailag valamennyire konzerválódott.
Erhardt Gábor
Tanulmány a TOKAJ, a borvidék építészete című könyvből, 2022.
