HÁROMOSZTATÚ LAKÓHÁZ
A Kárpát-medence és benne Tokaj-Hegyalja egyik legfontosabb építészeti alapképlete az ún. háromosztatú lakóépület. Az elnevezést a ház alaprajzi hármassága, azaz a tisztaszoba-konyha-kamra helyiségsor adja. Az esetek többségében oszlopos tornác, vagy oszlop nélküli széles eresz húzódik előttük, amely gyakran közlekedő is, mivel az említett helyiségeknek nem mindig van egymással belső összeköttetése.
Ez az épülettípus egy önmagán messze túlmutató, jóval mélyebb kulturális mintát testesít meg, mint egy egyszerű alaprajzi képlet, amit a kor elérhető építési technológiái és anyagai determináltak. A II. világháború utáni néprajzi kutatás jellemzően csak a fizikai jellemzőkkel foglalkozott, a külső és belső szimbolikát a hivatalos kultúrpolitika retrográdnak, idejétmúltnak bélyegezte. Időközben a paraszti életforma felszámolásával a népi építészet is elvesztette eredeti jelentőségét és jelentését. Helyét az ún. kádárkocka házak típustervei vették át, amelyek sem tömegformálásukban, sem alaprajzi kiosztásukban és környezeti kapcsolatukban nem illeszkedtek a magyar falu karakteréhez.
Az 1970-es években a népi kultúrát újrafelfedező, civil közösségi (ellen)folyamatok mind többek figyelmét fordította e terület felé, ami a rendszerváltás után lassan némi hivatalos támogatást is kapott. Ugyanakkor az utóbbi évtizedek kutatásainak szakmai elfogadása még várat magára. A magyar népművészeti hagyomány egységes szellemi tömböt alkot, amely egy végtelenül tiszta és praktikus észjárásra utal. Ennek vizsgálatakor azonban különbséget kell tenni hagyomány és örökség között.
Az örökség vagy hagyaték a hagyomány tárgyiasult megnyilvánulásaként értelmezhető. Az örökséget kutathatjuk, katalogizálhatjuk, múzeumokban bemutathatjuk, de az nem feltétlenül segít bennünket a hagyományhoz közvetlenül hozzáférni. Az örökséget felhasználhatja „nyersanyagként” az újító szellemű művészi inspiráció, de a hagyománnyal, mint teljes létkategóriával csak a közösség rendelkezhet(ett).
Ez a gondolat egybecseng a hinduizmus - Hamvas Béla által gyönyörűen interpretált - kettősségével: a szmrti és a sruti viszonyával. A sruti maga a („meghallott”, azaz a legtisztább forrásból érkező) hagyomány, az az erő, hatás, amely élteti a szmrtit, azaz az örökséget („amire emlékszünk”).
U. Nagy Gábor Őrségben élő szerint a hagyományt az „éltető elevenség” hatja át, de számunkra már csak az örökség adott, amihez mégis viszonyulnunk kell, kezdenünk kell vele valamit. A múzeumi tárgy nem egyezik meg az azt létrehozó szellemi tudással, cselekvő erővel. A fent említett hivatalos néprajztudomány – minden jóindulat ellenére – jellemzően az örökséggel foglalkozik, azt kutatja, leltározza, őrzi és mutatja be. Ugyanakkor – törvényszerűen – nem tud mit tenni a hagyománnyal, illetve csak többé-kevésbé emlékeztetni tud rá az interpretáció minél átélhetőbb, ahogy ma mondanánk, interaktív módozataival.
Népi építészeti hagyományunkból – vagy inkább örökségünkből? - jellemzően az építészek is csak az iskolában tanult tisztaszoba-konyha-kamra hármasságot ismerik, mint legfontosabb alapképletet. Esetleg a tornác korszerű árnyékolástechnikai elveknek is megfelelő szerepét. Pedig a helyzet ennél sokkal izgalmasabb. Közhelyszerű hivatkozás, hogy a magyar nép – mind elhelyezkedésében, mind nyelvében, kultúrájában - egy zárvány Kelet és Nyugat határán. Időben változó intenzitásúak a kapcsolataink a két irányba, de az egyensúly megtalálása csak rövid – de annál szerencsésebb – időszakokra sikerült eddig. Végső soron erről ír Hamvas Béla az Öt géniusz című meghatározó művében, kicsit árnyalva a képet az öt földrajzi irány által meghatározott kulturális minták Kárpát-medencei jelenlétével.
Talán nem túlzás, ha azt mondjuk, hogy az átmenet népe vagyunk, ami évszázadok alatt beleívódott a magyar ember szellemi, lelki, fizikai egzisztenciájába. Talán ennek köszönhető a magyar népi építészet hármassága, ami többek között a már említett helyiségsorra is jellemző. Ugyanakkor ez a hármasság több aspektusban is fennáll és üzen, leginkább azt, hogy a lényeget a közép hordozza…
Ha a magyar falu lakótereit vizsgáljuk, akkor a hármasság első szintje már a lakótelek használatában tetten érhető. Ezt a magyar ember a régi időkben – a kenyérrel és búzával megegyezően - életnek hívta, ami meglehetősen sokat árul el a magyar észjárásról. A legfontosabb értéknek tekintette ezeket, gondoljunk csak a kenyér megszegésének rituáléjára. A lakótelek utcai oldalán a virágoskert van. Ez a kifelé mutatott kép, amely a virágok fajtáinak kiválasztásával vagy akár a gondozottságával is üzen a ház előtt elsétálóknak, végső soron a falu közösségének. Ehhez a területhez tartozik a ház előtti kispad is, amely a társas érintkezés, a délutáni beszélgetés helyszíne volt (mondhatnánk a korabeli chatszoba). A színes, illatos virágoknak, az itt megjelenő fűszernövényeknek tisztító erőt tulajdonítottak eleink, egyfajta védelmi gyűrűt képeztek a külső, idegen hatások ellen.
A virágoskert után következik a házhely, azaz az ember helye a telken. Emögött a gazdasági terület volt található a gazdasági épületekkel (tárolók, szénapajta, istálló, ólak, stb.), és a gazdasági udvarral: az állatok lekerített részével, majd a zöldséges és gyümölcsös kerttel, a szőlővel és végül a legelővel, erdővel. Ma már közhelyszerű, hogy az egykori parasztgazdaságok önellátó egységek voltak, de kulturálisan is egy kompakt entitást képeztek. Ez a lakóházra különösen igaz volt.
A lakóépület megjelenése, gazdasági bővítményeivel alkotott egysége önmagában egy érdekesség. Szakértők párhuzamba állítják a magyar nyelv ragozó karakterével, azaz a főtömeghez, a lakóházhoz mintegy ragokként csatlakoznak a megfelelő racionális rendben a különböző funkciójú kiszolgáló épületek. Ezzel ellentétben nyugaton jellemzően egy nagyobb épülettömegbe kerül minden funkció, azok eltérései nem jelennek meg hangsúlyosan az épület külső formáján. Ha már a magyar nyelv sajátosságánál tartunk érdemes kitérni annak a fénnyel és hellyel kapcsolatos többletjelentéseire is. A világoshoz leginkább pozitív, a sötéthez negatív tartalmakat társítunk. A helyhez kötődő, azaz a „helyes” szintén jót jelent, míg a magának helyet nem találó, azaz „helytelen” egyértelműen rossz… A helyhez kötöttség fontos, ahogy azt egy későbbi fejezetben még láthatjuk.
Makovecz Imre 1970-es évekbeli népművészeti jelekkel kapcsolatos vizsgálataiban kifejti, hogy a népművészeti motívumok, az írottasok szimbólumai egyfajta egyetemes nyelv elemeiként kezelhetők, amik a népi kultúrának az akkor feltételezettnél jóval komplexebb mivoltára engedtek következtetni. Ez a komplexitás fedezhető fel a Kárpát-medencei népi lakóépületek elemeinek elnevezésében is. Az építés szavait összegyűjtve Makovecz arra döbbent rá, hogy azokból egy virtuális (élő)lény bontakozik ki, amelynek homlok(zat)a van, ablakszemei, üstöke, hajazata, gerince, láb(azat)a, sőt (ajtó)szárnya.
A fent említett tisztaszoba, konyha, kamra hármassága ugyanebbe a gondolatiságba illeszkedik: valami többletjelentést hordoz. Ráadásul ezen túl két további hármasság is felfedezhető a népi lakóépületekben. A másik vízszintes tengely mentén a kint és a bent közötti átmeneti tér, a tornác húzódik. A harmadik hármast a függőleges tengely mentén kell keresnünk: a boltozott pince, a padló-födém-fal által határolt földszint, és a háromszög alakú padlástér formájában. Az egyetemes kultúrtörténet ezt a három geometriai alapformát szinte egységesen kezeli: a félköríves forma a föld alatti világot, a négyzet vagy téglalap az ember földi létezésének színterét, míg a talpán álló háromszög a transzcendenst jelképezi Mezopotámiától Szibériáig. Másképpen megfogalmazva a test, lélek, szellem hármasságát fejezik ki népi lakóépületeink.
A hármasság a keleti kétpólusú gondolatisághoz képest egy nagyon fontos többlettel jár: a középpont, vagy csak általánosan a közép, az átmenet kitüntetett szerepével. Ahogy Makovecz Imre mondta: a lélek híd a test és a szellem között. A három elem már tengelyt képez, ami pedig a lineáris kapcsolódásokhoz, belső hierarchiához vezet. Az elemek elhelyezkedésük által többletértelmet nyernek. Így volt ez már a honfoglaló magyarok lakhelyénél, az elemi kör alaprajzú jurtánál is, a centrális téralkotás szellemi hátterét a végtelen síkságon való helymegjelölés – végső soron az identitásteremtés - igénye, egyetemes kultúrtörténeti alapképlete adja. A kör, közepén egy ponttal, az egyiptomi írásrendszerben a Napot, egyben Ré napistent is jelentette. A jurtában a kör középpontjában a tűz helye volt. A kör alakban felállított rácsos fal, a „kerege” tartotta a középre igazított, kör alakú „tündököt”, amit építéskor az „istenfának” nevezett villás rúd tartott. A tűz és a jellemzően délre, vagy keletre tájolt bejárat által kijelölt tengely belső végpontján a családfő foglalt helyet. Jobbján, azaz a déli oldalon a férfi családtagok és vendégek, illetve a fegyverek, vagyontárgyak sorakoztak. Az északi oldal a nőké volt, itt voltak a konyhai eszközök, illetve az „ágyneműk”, még ha ágyuk nem is volt. A bejáratot faoszlopra tűzött lókoponya őrizte, a (fehér) ló a fény megtestesítője volt…
A háromosztatú lakóház középpontjában is a tűzhely volt, azaz a konyha. Főzni jellemzően a konyha közepén álló tűzpadkán tudtak, amely felett ún. szabadkémény, azaz egy hatalmas, függőleges, folyamatosan szűkülő kürtő volt, vertikálisan is kijelölve a ház lelkét, közepét. Pap Gábor közöl egy fotót egy szabadkéményes konyhában álló oltárszerű tűzpadkáról, amely egyszerre volt tűzhely és a család étkezésének helye. Ezt a szokást a többség ma is tartja, jellemzően a konyhában van együtt a (magyar) család, az egyszerre az étkezés és a beszélgetés helyszíne is. A konyhát és a bejáratot elválasztja az ún. pitvar vagy előtér, hogy az érkező ne közvetlenül a konyhába „essen be”. A két helyiség(rész) között - az épület közepének szakralitását külön erősítve – egy diadalívszerű széles boltozat húzódott, amely részben füstfogóként működött, részben a szabadkémény hatalmas súlyát viselte. Ez az ív talán nem véletlenül emlékeztet a középkori templomok szentélyét a főhajótól elválasztó boltíves falnyílásra. A pitvar a belépés helyszíne, ami szintén egy fontos, népszokásokkal szabályzott rítus volt. Elég csak az egyik legismertebb szabályra emlékezni, miszerint a küszöbön nem szabad megállni, azaz a belépés, az átlépés - a változás, átváltozás párhuzamaként - teljes és tiszta kellett legyen.
A pitvarból megközelíthető „hátsó”, legtöbbször fűtetlen helyiség, a kamra, az élelmiszerek tárolására szolgált, illetve itt aludtak a nők és a gyerekek. A férfiak nyáridőben leginkább a legelőkön, vagy az állatok mellett az istállóban töltötték az éjszakát. A kamrának általában két ablaka volt az udvar, azaz dél felé. Lakottságát bizonyítja, hogy a korszerűsítések első lépéseként leghamarabb ennek a helyiségnek az ablakpárját cserélték le egy nagyobb méretű, „háromosztatú”, korszerűbb szerkezetre. Ez azonban még nem a ’70-es évek utcai homlokzatának elcsúfításával volt egy időben, hanem inkább a két világháború közötti időszakra volt jellemző.
Az utcai, ún. tisztaszoba két ablaka az utca felé, egy pedig az udvar, azaz dél felé nézett. Ennek a helyiségnek – ma már hihetetlen módon - leginkább szakrális funkciója volt. Azon túl, hogy itt tárolták a legfontosabb vagyontárgyaikat (pl. a fiatalok kelengyéjét), többnyire ünnepekkor használták a tisztaszobát. Itt születtek a gyermekek és itt ravatalozták fel a halottakat. A belső berendezés is komoly ikonográfiai rend szerint alakult: az ajtó melletti, legsötétebb sarokban volt a – többnyire íves, kerekded formájú – kemence, a vele átellenes sarokban pedig a sarokpad és az asztal, amelynél a jelesebb ünnepekkor, illetve kitüntetett vendégekkel étkeztek a család tagjai. A sarokpad felett voltak a szentképek és a téka, amely szinte a ház szentélyeként funkcionált. Hogy mennyire élő volt a tisztaszoba különleges szerepének hagyománya, azt az bizonyítja, hogy az utcai két ablak – kamránál is leírt – „egyablakosítása” jellemzően csak az 1970-es években történt meg, azaz csak ekkor lakták be a helyiséget klasszikus szobaként.
A két utcai ablak egy darab háromosztatú ablakra cserélése a főhomlokzat arcszerűségének eltörlésén túl a vakolatdíszek leverésével is járt. A régiek vakolathímeknek nevezték ezeket, amelyek jellemzően a háromszög alakú oromfalat ékítették, sokat elárulva az épületről és a benne élőkről. A vakolathímzés hasonlatos a vászonra készített hímzésekhez, de nem összekeverendő a leginkább városi házakon látható vakolatornamentikával, amely az élet részletgazdagságának már csak az illúzióját adja. Grátz Antal építész kutatásai szerint a vakolathímzés jelértékű, képírásként jellemezhető, ahol az oromzat díszítése a szellemi világra utal. A lakás, azaz az ember szintjén az oromháromszöget - látszólag - tartó homlokzati féloszlopok (pilaszterek, lizénák) a lélek és a szellem egymásra épülő rendszerét fejezik ki. Ezek sokszor növényi karakterűek, azaz elevenek, növekednek. Hasonlóak az ablakkeretezések, amelyek jellemzően szintén növényekkel díszítettek. Ez – a virágoskerthez hasonlóan – a belső és a külső, a privát és a közösségi tér kapcsolatának megtisztításáról szól. Az ablak a ház "megvilágosodásának" eszköze, a legtöbb ablakkeret virágzó, kivirágzó, azért is, mert a bevilágító ablak és virág-nyelvünk, vagyis gondolkodásmódunk összetartozik. Ugyanis a virág a világra, vagyis a világosságra nyílik. (ld. Ómagyar Mária-siralom: Világnak Világa, Virágnak Virága...)
A részletek még sokáig sorolhatók lennének, de talán ennyi is elég a magyar népi kultúra – lakóházakon is megnyilvánuló – díszítőízlésének megértéséhez.
Legalább ennyire érdekes a lakóépület másik megnyitásának, azaz a déli oldali bejáratnak környezete, a tornác vagy ereszalj, azaz a kint, a bent és a kettő közötti átmenet hármassága. A pragmatikus, materialista tudomány ennek elsősorban funkcionális szerepet tulajdonít: a nyári túlmelegedés elleni védelem, illetve az épület előtti védett közlekedést határozva meg kizárólagos működésként. Valójában itt is egy összetettebb alapképlettel állunk szemben: a kis nyílásokkal átlyuggatott súlyos falak határolta belső tér és a „határtalan” külső tér közötti oszlopos tornáccal. Mint minden építészettörténeti elemzést, ennek ismertetését is messzebbről érdemes indítani. Az egységes sumér kultúrfolytonosság megszakadásakor - a Kr.e. 2. évezred első felében - váratlanul megjelent egy ismeretlen eredetű nép, a hurriták, akiknek – egyes források szerint – az „Isten” és „vas” szavunkat köszönhetjük. A hurriták vagy hurrik gazdasági és harcászati képességeikhez mérten aránytalanul nagy hatást gyakoroltak az elkövetkező korok építészetére egy előkép nélküli épülettípus elterjesztésével. Ez volt a bit hilani őse, amelyben továbbra is megmaradt a sumér kereszttengelyes főhelyiség, ám előtte a két végén bástyákkal lezárt tornác húzódott. Ez az épület az addig domináns, falakkal zárt városi házat megnyitotta a határtalan természet felé. A zártság és a nyitottság egyszerre lelhető fel benne.
Az oszlop - egyszerre hordozott figuralitásával és vertikalitásával - egészen új mondanivalókat volt képes megjeleníteni a korábbi domináns építészeti elemhez, a falhoz képest. Természetesen korábban is jelen volt a csillagászattal foglalkozó suméroknál a függőleges tengely, például a középudvarok vertikális megnyitottságában, vagy templomaik falának kannelúrás mintázatában. Ám mennyire más az oszlop, ez a pozitív elem, amely kezdetben a földet jelképező állatfigurákon álló három(!) isteni alak formáját öltötte magára. Kapuként működve egyértelművé tette az áthaladó számára az átmenet, a más minőség megtapasztalásának élményét.
A hagyományos háromosztatú népi lakóházaink oszlopos tornáca is átmeneti tér, amelyet jellemzően átmeneti időszakokban: tavasszal és ősszel használtak. (Télen a házban, nyáron pedig leginkább a földeken tartózkodtak.) Az oszlopokat legtöbbször díszítették: lábazatuk és fejezetük volt, az egykori istenszobrok emlékét idézve meg, ráadásul a Kárpát-medencében rendszeresen szőlőt futtattak rá, ami újabb kultúrtörténeti jelentésekkel ruházta fel ezt az építészeti alapelemet.
A fent – csupán töredékesen – ismertetett egységes Kárpát-medencei kultúra Tokaj-Hegyalján széles vertikumban, ugyanakkor az egykori gazdagságnak köszönhetően nagyvonalú példákban is felfedezhető. Alapja a háromosztatú, egytraktusos lakóház, amelynek szerepe – az életmód és az igények változása miatt – ma már háttérbe húzódik. Ez a településképek nemkívánatos változásához vezet. Bár a borvidék vonzerejét, arculatát elsődlegesen a következő fejezetben bemutatott ún. „kitüntetett épületek”, templomok, kúriák határozzák meg, az épületállomány túlnyomó részét a jelen tanulmányban ismertetett magyar parasztház adja.
Erhardt Gábor
Tanulmány a TOKAJ, a borvidék építészete című könyvből, 2022.