BEVEZETŐ
Már húsz esztendeje, hogy a Tokaj-Hegyaljai Történelmi Borvidék nevű lokalitás értékeit az UNESCO – kultúrtájként - egyetemes értékűvé, a világörökség részévé nyilvánította. Ez a mondat tényszerűségén túl továbbgondolásra késztet bennünket. Hogyan? A lokális és a globális érték egy mondatban? Békében? Semmi harc vagy hierarchikus verseny? Netán a kettő ugyanaz?
A nemzetközi minősítés elsősorban a szőlőművelés és borkészítés több évszázados hagyományát értékeli, de beletartozik a 27 település épített környezetének kultúrája is. Így joggal folytatható az első bevezető mondat speciálisan az építészetre vonatkozó átfogó és orientáló megfogalmazása, mégpedig az idén októberben elhunyt mexikói avantgard (!) építész-szobrásztól, Fernando González Gortázartól, aki így fogalmaz:
„Meggyőződésem, hogy az igazi nagy építészet mindig regionális, és hogy az egyetlen építészet, ami a világot érdekli, az a regionális építészet… A kultúrában csak annak van univerzális érvényessége, ami helyhez kötődik. A regionális művészet az, ami egy adott ország vagy régió konkrét forrásaiból táplálkozva újdonsággal bír, amivel gazdagítani tudja a világ panorámáját.” (Octogon, 2022/3)
Íme a megerősítő mondat, amely ugyancsak azonosnak tekinti a lokális értéket a globálissal, amelyre egyébként a legszebb magyar példa Bartók és Kodály művészete. Évszázadok alatt elődeink egyedi, megismételhetetlen, sajátos értékű hellyé, kultúrtájjá formálták a Tokaj-hegyaljai borvidéket, elsősorban szőlőművelési és borkészítési, de házépítési kultúrájukkal is szolgálva és fejlesztve a hely géniuszát.
S hogyan felelhet meg a „genius loci”-nak korunk építésze, akit húsz éve immár a világörökségi minősítés is kötelez? Lehet-e itt hiteles és eredményes a nemzetközi „up to date” szemlélet, a változó trendek, a modern „izmusok”, teóriák, az ”új, a semmiből” szervetlen gondolata? Úgy tűnik, itt másra van szükség, a „hely géniusza” - amely Hamvas Béla szerint ráadásul az öt géniusz határán van - mást kíván. Érzékenységet, médium szerepet, építészettörténeti alámerülést, de nem múltba ragadt másolással, „mimikri” elven, hanem a progresszió iránt is elkötelezetten. Legfontosabb az ARÁNYOSSÁG: a hagyomány mint forrás és a progresszió mint cél arányossága. Ez szüli a FOLYTATÁS nemes generációs szemléletét, feladatát és gyakorlatát. Tehát nem „új a semmiből”, hanem „új a régiből”. Itt az evolúciós szemlélet természetes a revolúcióval szemben.
A Tokaj-Hegyaljai Történelmi Borvidéken a hely szellemét megfejtő érzékeny közelítés nem a világörökséggé minősítéssel kezdődött, hanem már az 1980-as években a hivatalos építészettel szemben elindult Makovecz Imre sárospataki munkáival (gondoljunk a Hild téri kisvárosi léptékű, egyedi formálású, magastetős, zártsorú, téralkotó belvárosi lakótömbre, szemben a korra jellemző lapostetős, zöldmezősen telepített, paneles típustervekkel), majd folytatódott Salamin Ferenc szerencsi és Bodonyi Csaba tokaji alternativ építészi és főépítészi tevékenységével, amelyet a mai közelítés magjainak tekinthetünk.
A hagyomány és progresszió egyidejűségére, arányaira jó példa a borászatban az 1990-es évek elején külföldi tapasztalatok alapján gyökeret vert reduktív borfeldolgozás. A technológiai progressziót – amely ugyanakkor megtartotta a hagyományos hordós érlelési eljárást is – mint fejlesztési mintát leképezte az építészet is. A reduktív technológia birtokközeli igénye új építészeti szituációt hozott létre, mert az addig hagyományosan a mezővárosokban történő szőlőfeldolgozást kihelyezte az ültetvényekre, és ezzel egy hazai „chateau” rendszer jött létre (országosan is). Ezeknek a sokszor látogatóközpontokként is működő épületeknek a tervezése jó építészekhez került, így Tokaj-Hegyalján és országosan is sajátos, színvonalas, regionálisnak mondható borászati építészet jött létre, amely a külföld figyelmét is felkeltette.
Vajon mi az, ami Tokaj-Hegyalja településeinek építészetében megfogalmazható és követésre érdemes érték? Miben áll ez, és van-e az egész térségre érvényessége? Településszerkezetben, léptékben, tetőformákban, arányokban, részletekben, anyaghasználatban? Ennek megítélése, tervekbe építése – mint a tradíció-progresszió aránya is – esetenként az építtető és a tervező építész érzékenységétől függ.
A világörökségi státusz állami, önkormányzati és szakmai intézményes figyelmet is fordít az itt kívánatos építészeti viselkedésre. Erre már a kezelési terv is tartalmaz irányelveket, de a legnagyobb segítséget a településképi kézikönyvek és rendeletek jelentik. Ezt magasabb szintre emelhetnénk, ha a településrendezési tervek mellékleteként kötelező építészeti-tipológiai munkarészek is készülnének, a rendezési tervekre érvényes jogi biztosítékokkal. S bár van az egész területre érvényes borvidéki kézikönyv, mégis kívánatos lenne a kultúrtáj külterületének egységes, regionális szabályozása. A jelenleg használt településképi anyagokban feltárt, követésre ajánlott értékek hasznossága maga a szemléletformálás, vagyis, hogy egyszerre inspirálhatják az építtetőt és a tervezőket, s így hosszútávon szokásrendet – kultúrát – teremthetnek.
Intézményes állami segítségként, szakmai kontrollként tekinthetünk a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Kormányhivatal és annak korábbi vezetője, Demeter Ervin által létrehozott világörökségi építészeti tervtanácsra, amelynek tagjai Tokaj-Hegyalján már gyakorlattal rendelkező, értéket teremtő építészek és főépítészek, és amelyet Kiser László területi állami főépítész elkötelezett lelkesedéssel és sikeresen szervez és irányít már évek óta. A tervtanácsi konzultáció sok építésznél segít a hely géniuszát megfejtő evolúciós szemléletre ráhangolódni, ellentétben az esetleg sikeres, de gyökértelen (pl. borászati) példák utánzásának – vagyis a szellemi viszonteladásnak – gyakori megjelenésével.
A szakmai kontroll segíthet a hagyománytól eltérő ipari és kereskedelmi objektumok tervezésénél, megformálásánál is. Ezek a nagy csarnokszerkezetek kreatív léptékbontással, az ezzel párosított zöld gondolattal, valamint a helyi anyagok használatával találhatják csak meg helyüket a kultúrtájban és a mezővárosok peremterületein. Intézményes figyelem szükséges annak megítéléséhez is, hogy a településeken milyen megújuló energiaforrást célszerű preferálni, mert a tapasztalat szerint az épületek hagyományos szempontok szerint szerkesztett tetőzetén megjelenő – egyébként hasznos - napelemek kifejezetten ártanak a védendő tradicionális településképnek. A kultúrtájon sokkal inkább a levegő-, és talaj(víz)szivattyús energianyerés lenne az előnyösebb.
A szükséges intézményes biztosítékok között meg kellene teremteni az átfogó, a régió minden településére kiterjedő professzionális főépítészi rendszert, melyet ma a tervtanács tagjainak társadalmi munkája, egyeztetési felajánlása próbál helyettesíteni. A városokban (Sátoraljaújhely, Sárospatak, Tokaj, Szerencs) a főépítészi tevékenység hatékonyan és eredményesen működik.
Az elmúlt több mint harminc évben megvalósított, s a könyvben részlegesen dokumentált új épületek, épületfelújítások, műemléki rekonstruciók mindegyike elkötelezett a Tokaj-hegyaljai világörökségi kultúrtáj építészetének szerves folytatására és fejlesztésére, keresve a hely szellemének és a korszellem találkozásának esetenkénti harmóniáját. Ezek a kísérletek különböző színvonalúak, de mindegyik szélesíti azt a szakmai utat, mely hosszútávon elvezethet a régióra átfogóan jellemző, a hagyományokat korszerűséggel ötvöző, s a világörökségi kultúrtájhoz méltó alkotó módszerhez és sajátos építészeti kultúrához.
Bodonyi Csaba DLA, Tokaj város volt főépítésze
Bevezető a TOKAJ, a borvidék építészete című könyvből, 2022.
