A BORVIDÉK TÖRTÉNETE
Tokaj-Hegyalja a Bodrog és a Hernád folyók között, a Zempléni-hegység délkelet-délnyugati lankáin, a Bodrogköz mocsárvilágának közvetlen szomszédságában fekszik 3-4 km szélességű és 70-80 km hosszúságú területen. Ez Magyarország legismertebb kistájegysége, amely szőlő- és borkultúrája révén vált világhírűvé. Ehhez szerencsés fekvése, elhelyezkedése többszörösen hozzájárult.
Tokaj-Hegyalja egy energikus helyen, a Felvidék és az Alföld határán fekszik, ahogy azt neve nagyon találóan le is írja. A két, egymástól eltérő természeti és termelési karakterű nagytáj határvonalát a magyar településföldrajz (Cholnoky Jenő nyomán) vásárvonalnak nevezi. E vásárvonal -vagy övezet- egy nagyobb gazdasági aktivitás területe, ahol a monokultúrás térszerkezetek között egy átmeneti jellegű, ún. polikultúrás termelési szerkezet formálódott. A tájhatár gazdasági erőközpontjai, a vásárvárosok ott alakultak ki, ahol a vásárvonalat egy természetes út vagy völgykijárat metszi. Tokaj-Hegyalja 887 km2-es területén a vásárvárosok kialakulását két völgykijárat, a Szerencs- és a Ronyva-patak alföldi kapuja, illetve a tokaji Tisza-átkelőhely segítette elő. A három energikus pont erőterében a lokális és a távolsági kereskedelmet tizenkét oppidum (mezőváros), mint egységes vásárrégió bonyolította le.
Tokaj-Hegyalja fejlett gazdaságával és nagy népsűrűségével jelentős fogyasztópiacként és egyfajta centrum-térségként épült be az ország gazdasági térszerkezetébe. A bortermelő falvak és mezővárosok XVI-XVIII. századi fénykorukban nem voltak önellátóak, nagymértékben igényelték más agrárvidékek élőállat, gabona és egyéb termékeit. Ebből a szempontból a Bodrog közelsége és a szomszédos Taktaköz mezőgazdasági művelésre való fokozott alkalmassága különös helyzeti előnnyel járt a borvidék számára.
Tokaj-Hegyalja nevének kettőssége igen találó, hiszen a hegy és síkság találkozása meghatározó, ugyanakkor Tokaj városa a tiszai átkelőhely miatt a vidék meghatározó pontja, amely szerepét a történelem során végig meg is tartotta.
Tokaj-Hegyalja legősibb identitásteremtő emléke az Erdőbényén talált, mintegy tízmillió éves szőlőmaradvány. Több tízmillió éves lenyomatai ismertek e korai szőlőfajoknak a Tokaj-Hegyalja környéki kőzetekben, amelyek azonban biztosan nem ősei a jelenleg termelt szőlőknek, csak nagyon távoli rokonai. A jégkorszakot Eurázsiában csak a ligeti szőlő vészelte át, amely a jégkorszak után a Kárpát-medencében is megtelepedett, főként az árterekben találva megfelelő élőhelyre.
A vidék már az ősidőktől fogva lakott volt, bár az emberi megtelepedés kezdeteinek korát nehéz meghatározni. Valószínű, hogy az őskőkorszak gravetti kultúra időszakából származnak a Tarcalon feltárt mamutleletek. Az újkőkor beköszöntével nagy változások mentek végbe a vidéken, az itt élő halászó, vadászó, gyűjtögetésből élő embercsoportok folyamatosan kiszorultak, helyüket Kr.e. 5500 körül a már földet művelő Alföldi Vonaldíszes Kerámia-kultúra és népe foglalta el. Ez, az edényeit viszonylag egyszerű vonaldíszekkel ékítő népesség vette először művelés alá az itt található földeket. Ők kezdték el bányászni, feltehetőleg Erdőbénye és Tokaj környékén a Zemplén nagy kincsét, az obszidiánt, amiből a korszak legtökéletesebb kőpengéit készítették. Ennek a gazdagon virágzó kőkori földművelő kultúrának egy klímaváltozás vethetett véget valamikor Kr.e. 4400 környékén.
A késő rézkor és a kora bronzkor időszaka fehér folt e vidéken, nem maradtak fenn emlékek e korból. A középső bronzkorból viszont (Kr.e. 1700-1300) a bodrogkeresztúri Dereszla-tetőn megmaradtak a hatvani kultúra jelenlétének nyomai, a legrégebbi településmaradvány a környéken, amely elképzelhető, hogy erődített, sáncárokkal védett, földvárszerű település volt.
Feltételezések szerint az Alföldet a Kr.u. 420-as évekig uraló szarmaták Tokaj környékén egy gyepűsávot alakítottak ki a hegyvidéki területeket kedvelő germánokkal folytatott állandó küzdelem miatt. Tokaj fontos stratégiai szereppel bírt már ebben az időben is, hiszen erre haladt az ország egyik legfontosabb, rómaiak által is használt kereskedelmi útja, itt ágazott el észak felé, és itt volt a tiszai átkelőhelye is. Az ekkori kereskedelmi tevékenységre utalnak a Tokaj környékén előkerült római arany és ezüst pénzleletek.
A hunok uralma alatt élő, vagy éppen előlük ide húzódó gepidák hagyatékából ránk maradt Mádon egy nagyon szép tárgyakat tartalmazó hunkori női sír. A gepidákat 567-ben uralmuk alá hajtó avarok nyomát jelzi egy lassúkorongon készült, hullámvonaldíszes, szürke színű edény, ami a tokaji Király-dűlőből került elő.
Szinte biztosra vehető, hogy már a honfoglalás előtt virágzó szőlőkultúra volt e vidéken, bár feltehetően csak az akkor szokásos ártéri (fára futtatott) szőlőtermesztésre kell gondolnunk. Nem lehet véletlen, hogy a honfoglaláskor ezt a területet éppen a hét magyar törzshöz csapódó, a szőlőműveléshez értő kabar törzs szállta meg, bár honfoglalás korabeli szőlőtermesztésre vagy borkészítésre utaló leletekről nem tudunk e területről.
Ránk maradt azonban számos, e korhoz köthető legenda, hiszen több jeles hely is ebből az időből eredezteti nevét (Tarcal, Ond, stb.). A korszak legjelentősebb lelete a tarcali, magas rangú, honfoglaló magyar vezér lovassírja, amelyben több száz ezüst öv- és lószerszámdíszt találtak, illetve egy gyönyörű, aranyozott ezüst tarsolylemezt.
A XI. századra kialakult Zemplén vármegye területe, amelynek határai az elkövetkezendő évszázadokban nem változtak. Több településről van írásos emlék e korból (Tokaj, Tarcal). Az addig kb. kétharmad részben királyi kézben lévő vármegyében a XII. századra egyre több terület került nemesi családok birtokába.
IV. Béla a tatárok által 1241-1252 között feldúlt és elpusztított szőlőterületek (újra)telepítésére Velence vidékéről olaszokat, Franciaországból vallonokat hozatott az országba, akik Olaszliszka, Bodrogolaszi, Tállya, Géres, Rozvágy, Sárospatak vidékén települtek le. Ezzel párhuzamosan kiépült a kereskedelmi utak védelmét szolgáló várak láncolata és számos településnek XIII-XIV. századi eredetű temploma van. Tokaj-Hegyalja ekkor még nem tűnt ki a többi borvidékünk közül. Valószínű, hogy a nagyobb szőlőtelepítések a XIV. században Károly Róbert (1308-1342) által a térségbe telepített olaszoknak voltak köszönhetők, akárcsak az itteni urbánus településarculat. Megélénkült a forgalom a környék Lengyel- és Oroszország felé vezető kereskedelmi útvonalain. Kassa szabad királyi város - a környék meghatározó városának - közelsége is hozzájárult a vidék fejlődéséhez.
A Kárpát-medencei borkép megváltozása Mátyás korában következett be az intenzív itáliai kapcsolatoknak köszönhetően. Megjelent a mazsolabor, illetve az olasz mezőgazdasági szakkönyvek hatására a tudatos szőlőművelés. Ennek köszönhetően a szőlő vegetációs időszaka megnyúlt, az érés ideje kitolódott, így elképzelhető, hogy a Bodrog árteréből felhúzódó párás köd által beindított aszúsodást már ekkor megismerhették. (Nem mellesleg Galeotto Marzeo, Mátyás udvari krónikása egyik munkájában azt hangoztatta, hogy a hegyaljai bor aranyló színe a tényleges aranytartalom miatt van, a tokaji szőlőkön pedig gyakran aranyvenyigék is előfordulnak.) Mindenesetre az itáliai mazsolabor a jómódú felvidéki városokba is eljutott (feltehetően Tokajon keresztül), amint az a korabeli írásos forrásokból kiderül, dokumentálva az igényt a borokban megjelenő édességre.
A török betöréséig – Buda mellett - a Szerémség volt az ország leghíresebb bortermelő vidéke. A mohácsi csatavesztés után mindkét terület török fennhatóság alá került, így Tokaj-Hegyalja, szerencsés fekvésének köszönhetően felértékelődött. Feltételezések szerint a szerémségi szőlőtermelők közül ekkor nagy számban települtek ide, hiszen Hegyalja maradt az egyetlen nagyjából békében művelhető borvidék. Érdekes, még ha nem is bizonyító erejű párhuzam, hogy az egykori szerémségi borvidék központi hegyét (ma: Fruska Gora) ugyanúgy Tarcalnak nevezték, mint az egyik legkorábbi Tokaj-hegyaljai települést, illetve a tokaji hegyet. Ráadásul a szőlőtermesztés fő fajtája mindkét helyen a furmint. A Tokaj határában található Szerelmi, azaz Szerémi-dűlő nagy valószínűséggel szintén a Szerémségből idetelepülőknek köszönheti a nevét. Közéjük tartozott a nagyhatalmú Garai család is, akiknek az aszú ma ismert első írásos feljegyzését köszönhetjük 1571-ből. Oláh Miklós 1536-ban írt munkájában olvasható, hogy „Szántó és Olaszliszka mellett pedig kitűnő bor terem”, de az aszú nincs megemlítve, pedig ekkor már Európa-szerte egyházi és világi méltóságok asztalán bizonyítottan ott van a tokaji bor. Szikszai Fabricius Balázs 1576 előtt sok éven keresztül íródott, de csak 1590-es halála után megjelent Nomenclatura-jában szerepel a "Vinum passum asszu szeőleő bor" kifejezés.
A vidék fénykora a XVI. században kezdődött. Bár az 1567-es összeírás szerint településeit a török feldúlta, a huzamosabb hódoltság helyett itt a békés gyarapodást hozta el ez az időszak. A középkor végén a kereskedelmi és banktőke, az európai mintától eltérően, Magyarországon speciális módon nem a fejletlen iparba, hanem a nagy szakértelmet igénylő és nagy hasznot hozó, bár sok kockázattal is járó legintenzívebb mezőgazdasági ágazatba, a szőlészetbe, borászatba áramlott. A céhes ipar csak ennek kiszolgálására jelent meg a településeken. A kereskedelmi utak metszéspontjai gazdasági és kulturális fejlettséget biztosítottak a területnek, a hadak sűrű átvonulását pedig az erődített várak tették elviselhetővé.
A vidék fejlődését segítette a Rákóczi család fokozatos, 1598 és 1700 között zajló birtokba kerülése, ami mellett megmaradtak a változatos birtokviszonyok: királyi, erdélyi fejedelmi birtokok; erdélyi, felvidéki és dunántúli főurak birtokai; a felvidéki ún. Pentapolisz városainak birtokai váltották egymást, elsősorban a szőlőterületeken.
A reformáció szinte elsöprő erővel jelent meg itt, legjelentősebb alakjai a környéken működtek. A Sárospataki Református Kollégium 1531-es megalakulását követően sorra nyíltak a környező mezővárosok protestáns iskolái is.
A legjelentősebb, máig ránk maradt épületek szintén ekkor, a XVI. század végétől kezdtek épülni (Sárospatak, Golop, Szerencs, Monok kastélyai, kúriái).
Meghatározóvá vált az oppidum, azaz mezőváros, e sajátos magyar településtípus, ami a feudalizmus korában alakult ki egyfajta átmenetként a szabad királyi városok (civitas) főként polgárokat és nemeseket tömörítő társadalma és a földesúri fennhatóság alá tartozó jobbágy/zsellérfalvak (possesio) között. A fellendülő paraszti árutermelés, esetünkben a bortermelés alapozta meg a fontosabb helyeken fekvő falvak lakosságának megerősödését. Ezek a mezővárosok, bár lélekszámban kicsik (3000-5000 fősek) voltak, idővel jogi, gazdasági, társadalmi, kulturális és egyházi kiváltságokhoz jutottak, és a céhes iparos lakosság tekintetében is nagy jelentőségűek lettek. A vásártartási jog birtokában, a maradványföldek öröklésében és birtoklásában olyan jogokkal rendelkeztek, amelyek a feudalizmuskori társadalmi helyzettől (jobbágy, zsellér, polgár) függetlenül megadták az ottlakók oppidánusi rangját. Ez olyan erkölcsi és anyagi biztonságot jelentett, ami a környező jobbágyfalvak lakosságától megkülönböztette, és még az 1876-os közigazgatási, e településeket faluvá visszaminősítő rendelkezés ellenére is a közelmúltig kifejezték a városlakók polgári tudatát és igényességét, valamint tárgyi felszereltségét.
Ehhez társultak az országos törvények, amelyek szerint a szőlők nem tartoztak a telekállományhoz, az irtásföldekhez hasonlóan úgy tekintették őket, mint a jobbágy iparkodásának, industriájának eredményeit. Szabadon örökíthetők és elidegeníthetők voltak nemcsak a jobbágyok egymás közötti ügyleteiben, de jobbágyok és nemesek, jobbágyok és polgárok között is. A szőlőbirtokosok a település lakóitól elkülönült közösséget alkottak (hegyközség), amelyben extraneusoknak, helybenlakóknak, jobbágyoknak, nemeseknek és polgároknak azonos jogaik és kötelezettségeik voltak. Választott tisztségviselőik felügyeletével gondozták a szőlőhegyet körülvevő gyepűt, sövénykerítést, rendben tartották a kapukat, vízlevezető árkokat, gátakat. A mezővárosi szokásjogban pontosan szabályoztak a szőlőheggyel és a szőlőbirtokkal kapcsolatos mindenféle jogi eljárást, például a szüret kezdetének időpontját, amit ekkoriban, azaz a XVII. században tettek át október 10-ről, október 28-ra, Simon és Júdás napjára. A korábban az első aszú készítőjének címével (hamisan) kitüntetett Szepsi Laczkó Máté erdőbényei lelkész az 1630-as években pontosan leírja az aszúkészítés szabályait. 1655-ben az országgyűlés rendelettel szabályozza az aszú szemenkénti szedését.
A Rákócziak azon túl, hogy gazdaságilag felvirágoztatták a vidéket és számtalan emblematikus épületet emeltek (szinte minden településre jut egy Rákóczi-ház, kúria vagy borház), az országos politika térképére is felhelyezték Tokaj-Hegyalját, hiszen számos nagy jelentőségű esemény zajlott Tokajban, Szerencsen vagy Sárospatakon, illetve a szabadságharc eseményei is innen indultak ki. A fegyverkezés egyik fő gazdasági alapja a bor volt, II. Rákóczi Ferenc a francia királyi udvartól Lengyelországon át egészen Nagy Péter orosz cárig ápolt intenzív diplomáciai és gazdasági kapcsolatokat, amiknek az alapja az aszú volt.
A szabadságharc leverését követően a Rákócziak birtokai a királyi udvarra szálltak, majd onnan tovább, több császárhű családhoz. Nekik köszönhető a helyi épületállomány egy jelentős szelete, a kúriák és udvarházak nagy része.
A XVIII. század jelentős telepítéseket is hozott, ami a szabadságharc utáni elnéptelenedést és a korábbi pestisjárványok miatti népességfogyást pótolta. Érkeztek többek között sváb telepesek, akik egy-egy településen egy tömbben éltek, de érkeztek szlovák, ruszin és lengyel szőlőmunkások is, akik ott telepedtek le, ahol munkát kaptak. Érkeztek görög és örmény kereskedők, és végül a XIX. század elején galíciai zsidó menekültek. E népek mind hozták magukkal kultúrájukat, vallásukat, ami egy igen érdekes közeget eredményezett, és a települések szerkezetére, megjelenésére is rányomta bélyegét.
A borvidék rangja a XVIII. században sem csorbult, amit az ekkor megalkotott, a maga korában egyedülinek számító borvidéki lehatárolás és dűlőklasszifikáció is mutat. 1737-ben egy királyi leirat felsorolta azokat a településeket, amelyek határában a „tokaji bor” előállításához alkalmas szőlő termelhető. Erre nyilván azért volt szükség, mivel egyre több település szeretett volna csatlakozni a világhírnév okozta haszonhoz, és próbálta tokajiként értékesíteni borát. Ám a terület körbehatárolása mellett, minőségi felosztás (klasszifikáció) is itt és ekkor történt először a világon. Bél Mátyás 1730-ban már három minőségi osztályba sorolta a Tokaj-hegyaljai szőlőket. Az 1765-ben és 1772-ben készült állami összeírásokban már a dűlőnevek és azok szőlővel beültetett nagysága is szerepel, amiben feltehetően része volt Grassalkovich Antal tiszttartónak, aki az uradalmi birtok gazdájaként egy mintaszerű gazdaságot hozott létre a korábban szétaprózott királyi birtoktestek egyesítésével, a korszerű borkészítés feltételeinek megteremtésével.
A XIX. század azonban már kevés jót hozott a borvidéknek. Lengyelország 1795-ös felosztása megszüntette a tokaji bor egyik legkomolyabb külföldi felvevőpiacát. 1875-től több hullámban itt is felütötte fejét a filoxéra, és néhány éven belül elpusztította a szőlők legnagyobb részét. A céhes kisipar intézményes válsága, az örökváltság terhei súlyosbították a gazdasági nehézségeket. A kiegyezés utáni általános fellendülés a borvidéket már más irányba, az iparosodás felé terelte, aminek alapja a XIX. század második felében kiépülő vasúti hálózat volt. Az 1876-os városrendezési törvény a mezővárosok legtöbbjét falunak minősítette vissza.
Az 1920-as trianoni döntés során a vármegye területének 72%-át Csehszlovákiához csatolták, ráadásul az utolsó jelentős belföldi piacot, Erdélyt is elszakították az országtól, így az átmenő kereskedelmi forgalom is erősen lecsökkent.
A hanyatlás legsötétebb stádiumát azonban a második világháború hozta. 1945-ig megsemmisítették a zsidóságot, a háború után pedig az arisztokráciát és a módosabb középparaszti réteget. Ezzel éppen a bortermelés és kereskedelem legfelkészültebb rétegétől fosztották meg a vidéket. 1960-ra a szőlőterületek 29 százaléka állami kézben volt, 60 százaléka szövetkezeti tulajdonban, és csak a fennmaradó 11 százalék maradt a régi gazdáknál, de egy tulajdonos legfeljebb 3000 m2-t művelhetett sajátjaként. A termelés a Tokajhegyaljai Állami Gazdasági Borkombinátban történt (későbbi Tokaj Kereskedőház Zrt., jelenleg Grand Tokaj Zrt.). A minőségi helyett a mennyiségi termelés élvezett elsőbbséget. A borkészítés hanyatlásával a kultúra és a társadalom is süllyedt, megindult a településekről az elvándorlás. A rendszerváltást követően a hazai tőke hiánya törvényszerűen külföldi szakmai befektetők megjelenését eredményezte, akik pontosan tisztában voltak a tokaji bor értékével. Az ő megtelepedésüket, munkájukat segítő helyi szakembereknek volt lehetőségük az ezredforduló környékén, hogy kézműves keretek között is megmutathassák azt, amit a külföldi befektetők 50-100 hektáron tettek. A szőlő- és borkultúra újjáépülésével együtt megindult a terület szakmai és építészeti fejlődése, de az elmúlt egy évszázad mulasztásainak helyrehozásához előreláthatóan jóval nagyobb távlatra lesz szükség. A helyi önrendelkezés megteremtődésével párhuzamosan a civil mozgalmak csak lassan alakulnak ki, sem szakmai, sem kulturális értelemben nem szervezett a borvidék. Hangsúlyos probléma a fiatalok elvándorlása, amit csak részben ellensúlyoznak a borvidék vonzereje miatt ideköltözők.
2002-ben világörökségi védelem alá került a borvidék kilenc települése, mint magterület, valamint Sátoraljaújhelyen az Ungvári Pince, Sárospatakon a Rákóczi Pince és a hercegkúti pincesor, Tolcsván a történelmi pincesor, az Oremus pincéi, valamint a Tokaj Kereskedőház Bormúzeuma. A borvidék többi települése a világörökségre vonatkozó UNESCO-konvenció szerint védőzóna a világörökségi magtelepülések körül.
A borvidéken az utóbbi években számos infrastrukturális és turisztikai fejlődés indult meg. A Tokaj Borvidék Fejlesztési Tanácsnak köszönhetően ezek összehangoltan zajlanak, így a közeljövőben a környezeti feltételei megteremtődnek, hogy mind turisztikai, mind gazdasági és kulturális szempontból elérhető legyen Tokaj-Hegyalja.
Erhardt Gábor
Tanulmány a TOKAJ, a borvidék építészete című könyvből, 2022.
